Ma anyósommal bejártuk az IKEA-t, és arra jutottam, hogy én nem lakást szeretnék. Hiszen az olyan unalmas. Évekig ugyanaz a szoba, ugyanaz a konyha, fürdő... Folytathatnám a sort bőven.
Az IKEA-ban szeretnék élni.
Mindennap másik szobában aludhatnék, másik konyhában főzhetnék (mindennap összekoszolhatnék egy konyhát, és semmit nem mosogatnék, csak átsétálnék a másikba). Csodálatos lenne.
Lehet nem is lakást kéne venni, hanem IKEA-t.
A palacsinta minden családban alap ételnek számít. Én is a „szakácskönyvem” első lapjaira firkáltam fel. Az első pár alkalommal mindig tapasztaltam valami furcsaságot, amitől nekem sose ízlett annyira. Ezért minden alkalommal javítgattam rajta egy kicsit, így jött létre a számomra tökéletes palacsinta receptje:
- 2 tojás
- fél kiló liszt
- 1 liter tej
- 1 zacskó vaníliás cukor + 1 csapott ek. cukor
- 1 csipet só
- 1 pohár víz
- olaj (a tésztába egy pici)
Először egy tálba dobálok mindent az olajon kívül, és összekeverem. Utána hagyom állni 10 percig. Volt idő, mikor egyből kisütöttem, de a tésztának is jobb állaga lesz, ha hagyom pihenni.
Mielőtt kisütöm, én átszűröm. Ha valaki ki tudja keverni csomómentesre a tésztáját, az előtt meghajolok, nekem még nem sikerült.
Végül öntök bele egy pici olajat, mert nem szeretem a serpenyőt kenegetni percenként. Ráadásul attól nekem nagyon nehéz, olajos lesz a végeredmény.
Sütés:
Az első mindig leragad. Ilyenkor pánikba esem, és rájövök, hogy inkább császármorzsa szerűen tálalom. De a második már mindig szép, és én is megnyugszom.
Sok sikert kívánok az elkészítéséhez!
Jó étvágyat!
Palacsinta variációk, mikor kétségbeesünk, és elfáradunk:
(Az alap recept anyukámtól származik.)
Nem vagyok nagy konyhatündér. Inkább sütök, mint főzök.
Viszont, mikor elköltöztem égető szükségem lett néhány receptre, hogy ne haljunk éhen, illetve ne csak péksüteményen éljünk.
A mai napig anyut hívom, mikor kell valamit főznöm, és kihangosítva asszisztálja végig a legtöbb főzésemet, amiért hihetetlenül hálás vagyok neki! Főleg, mikor másfél órán át majonézt készítek, kicsapódik az olaj, közben leégetem a botmixert... Anyu még akkor is tudja, hogyan menthetem meg a helyzetet!
Arra gondoltam, hogy ezeket a recepteket fogom ide feltenni. Ez segítség nekem is, és hátha másoknak is!
Megismerkedtem a zabtej porral.
Hosszú ideje küzdök életem legfontosabb elemével, a tejjel. Imádom az összes tejterméket. Ha lehetne az életemet, egy nagy adag meggyes joghurtban úszva tölteném. Viszont alattomosan az életemre törve, súlyosan megbetegít ez a szerelem minden alkalommal, mikor bűnözök.
Egy nagyon jó ismerősöm mondta, hogy ő mostanában esküszik a zabtej porra. Nagyon szuper dolog. Dobozban lehet kapni. Felönti vízzel, és már rakja is a kávéjába. Hohó! Gondoltam magamban. Ezt nekem találták ki!
Mivel mindig rám romlik a tej. Ez sokáig eláll a szekrényben, mindig csak annyit kell belőle használnom, amennyi szükséges, és nem betegít meg.
Két hónapja próbálom rávenni magamat, hogy ezt a zseniálisan szuper találmányt megvásároljam, de az ég megsegített, mert megemlítettem a szomszédomnak, aki egyből be is szerezte, és elfelezte velem. Itt most szeretném is megköszönni, mert én sose vettem volna rá magam, hogy bemenjek egy bioboltba.
Számomra az egy olyan misztikus hely...mint a Széchenyi Könyvtár, a Bazilika, a Szabó Ervin könyvtár, és az összes olyan hely, ahol nem tudom, hogyan kell viselkedni, vagy megszólalni. Ezért ezekre a helyekre be sem teszem a lábam.
Két napja csak nézem. De ma! Kipróbáltam.
Méregettük egymást, majd elszántan lefőztem egy adag kávét, és MÉG EGY poharat összekoszolva, elkezdtem gyártani a tejet...
Rájöttem, hogy nem tudom miként kell kinéznie. Ezért én csak szórtam és szórtam a vízbe a port. Hát... Nem kis bátorság kellett hozzá, hogy a kávémba öntsem.
Jelentem:
1. Máskor melegebb vízzel keverem fel.
2. Több port használok.
3. Nem biztos, hogy használom... (De muszáj, csak azért is...)
Megkóstolni magába nem mertem. Olyan lesz, mint a zavaros víz, amiben az aspirin nem oldódott fel rendesen. Íze nincs (persze ezt csak feltételezem, mivel nem mertem inni belőle).
A kávé fekete, cukrozott, vizezett ízű lett. - Szerintem...
De én hiszek benne, hogy ez csak a kezdeti rossz széria. Ma már a kamilla teát is felügyelet és nagyobb ráhatás nélkül iszom. Ez is menni fog. Csak több bátorság, és kitartás kell hozzá.
A héten, mint már említettem az előző bejegyzésemben, nagy terem átalakításban voltam. Így minden egyes nap a kolléganőmmel órákon át port töröltünk, felmostunk, és még gazoltunk is. Egyik ilyen nap hivatalos voltam estére, egy baráti összejövetelre.
Az előtte lévő több mint nyolc órányi takarítás annyira megviselt, hogy felhívtam a barátnőmet, hogy nem vagyok képes elmenni. Csak szeretnék bedőlni az ágyba aludni.
- De, gyere el! – Kérlelt a telefonba – Mindenki ott lesz! Nagyon fogsz hiányozni.
- Rendben, ott leszek. - morogtam – Majd miközben letettem, a fáradtságtól beszédültem a villamos lépcső lejáróba, ami nagyon jól jött, mert közben észrevettem, hogy rossz villamosra szálltam.
Nagy költöző dobozommal (Innentől Jenő) a kezemben kimerülten kullogtam a helyszín felé, ahol még sose jártam. Mikor fáradtan, és koszosan megérkeztem Jenővel a kezemben, este nyolc órára a megbeszélt helyre, rájöttem, hogy én így, a gazolós, lyukas conversemben nem merek bemenni.
Először toporogtam előtte, majd elbújtam az egyik beugróba, és kétségbeesve hívtam a barátnőmet, hogy ide én nem merek bemenni. Mindenki elegáns, gyönyörű a hely. Engem innen ki fognak dobni Jenővel együtt…
- Dehogy fognak! Menj csak be! Mi is mindjárt érkezünk!
- Mikor is, pontosan? – kérdeztem felelőtlenül.
- Most indulunk, félóra!
Óóóóóóóó…. Besétáltam. Szégyenlősen. Pirosan. Leszegett fejjel.
- Izé… Ide foglaltunk asztalt nyolc órára. Ugye nem hozhatom be a dobozomat, ki fogtok dobni? Csak bedugom az egyik asztal alá! Észre sem fogjátok venni! - Dadogtam. Éreztem, ahogy leizzadok az ijedségtől, az így sem túl tiszta ruhámban.
- Innen dobozos lányokat szoktunk kidobni… - Hangzott a válasz komoly arccal. Elsápadtam. Még sose éreztem ennyire megalázva magam (pedig volt már néhány esetem)… - Persze, vidd csak be.
Puff… Hallottam, ahogy leesett a kő a szívemről.
Beültem, és elrejtettem Jencit.
Mikor éreztem, hogy kezdek megnyugodni, körül néztem. Kiderült, hogy a sok elegáns ember között, egyedül ülök, egy üres nyolc fős asztalnál.
„Okké… Erőt veszek magamon.” – Ismételgettem, miközben az izgalomtól izzadt kezemről hámoztam a ráragadt szalvétát, majd az abroszt.
Az este folytatása sem lett jobb. De annyi pozitívumot elmondhatok, hogy nagyon jó volt látni a barátaimat.
Egy dolgot pedig egy életre megtanultam. Ezen a helyen 10/10-es a jófejség faktor. Máskor valami újabb dolgot találok ki, mikor odamegyek. Mert kíváncsi vagyok, hogy ezen az elegáns helyen mi lehet a határ, ami már náluk is kiveri a biztosítékot!
Készüljetek! (Gonosz kacaj hallik a távolból…)
A héten nagy felújítósdiban voltam. Rendbe kellett tennem az új első osztályom számára a termet. Díszíteni, takarítani.
A kolléganőm hozott egy madáretetőt. Megkért, hogy újítsam fel egy kicsit. Biztos örülni fognak neki a kicsik.
Nagy hévvel neki is láttunk a férjemmel.
Először lecsiszoltuk, alapoztuk.
Majd kétszer átfestettük fehér festékkel. (Remélem tartós lesz)
A végén összekalapáltuk az új lábaival (Az eredeti madáretetőt négy zsinór tartotta össze, érdekes látvány volt.), és végül festettem rá egy kis motívumot az itthoni maradék festékből, hogy ne legyen olyan unalmas.
Szerintem egész jó lett. Nekem tetszik!
14 éves koromig semmi bajom nem volt magammal. Aztán bejött a számítógép az életembe, és csak ültem előtte. Mindegy volt, hogy épp játszom vagy chatezek. A lényeg az volt, hogy repült előtte ülve az idő.
Utáltam az általánost, utáltam a gimnáziumot. Valamivel el kellett foglalnom magam. De csak ülő dolgok jutottak eszembe.
Így a nőiessé válásom időszakának a végén szépen felrakódott ide-oda mindenféle. Nem lettem kövér, de hogy a (már)férjemet idézzem, husi lettem. Akkor elkezdtem utálni magam. Hatalmas fekete pólók, nadrágok. A sport eszembe se jutott. Bekerültem a főiskolára.
Barátaim lettek.
Mindenki csinosan öltözködött, törődött magával. Nekem az ez irányú igényemet megölte a gimnáziumi légkör. Ahol egy cél volt. Elbújni.
Akkor először jutott eszembe, hogy változtatni kéne. De hogy? Nincs pénzem kondi teremre.
BICIKLI!
Szépen elkezdtem megtenni a 18. és a 12. kerület közötti távot. Egyre jobban ment, és láss csodát, eltűntek azok a dolgok, amik zavartak. No, de nem mindegyik.
A mai napig még mindig vannak dolgok, amik zavarnak magamon. Nem vészesen, de gondoltam utána járok annak, hogy mennyibe kerülne, ha plakát lányra plasztikáztatnám magam.
Lássuk a felsorolást felülről lefelé (átlagoltam a talált árakat):
- orrplasztika: 500.000 Ft
- mellplasztika: 1.000.000 Ft
- zsírleszívás természetesen bőrkorrekcióval (az általam nem kedvelt területről…): 250.000 Ft
- vádliplasztika: 400.000 Ft
(A fogszabályzáson már túl vagyok!)
Összesen: 2.150.000 Ft + egyéb kiadások (fodrász, kozmetikus, körmös, kondi)
Természetesen ezek az árak csak becsültek az interneten találtak alapján, de elképesztő, hogy nem magamhoz képest gondolkozom, hanem Photoshop alapján. Ja, és van, amit nem lehet helyre rakni.
Az egyik lehetséges megoldás, mivel ennyi pénzem nincs, hogy egyszer majd kapok olyasmit, mint a varázsbab, amitől a melleim megnőnek, az orrom, fenekem, és a vádlim összemegy.
A másik lehetőség, hogy tornázom, és megelégszem a tükörben lévő nővel, akit egy férfi már gyönyörűnek lát, és megtanulom az ő szemével látni magam.
Azt hiszem, az utóbbit választom.
fogalmam sincs. Azt tudom, hogy mitől érzem jónak a saját kapcsolatomat (2 hete, házasságomat). Nem egyszer mondták már nekem, – szám szerint hárman! – reményt ad nekik, amit nálunk látnak. Mekkora csoda, hogy egymás mellet szeretnénk leélni az életünket. Ez nagyon ritka.
Itt, most szeretném leszögezni, az én tapasztalataim alapján, ami túl szép, hogy igaz legyen, az nem is az. Tehát a legtökéletesebb dolgokból az esetek többségében kiderül, hogy a legtökéletlenebbek. A mi életünk se tökéletes, és nekem pont ettől olyan izgalmas.
Hat éve ismerkedtünk meg. Mind a ketten nagyon jól éreztük magunkat egyedül. Nekem akkor már egy éve nem volt barátom. Megtaláltam önmagam, és szerencsére azóta sem veszítettem el. Nem kerestük a szerelmet. Nem volt rá szükségünk. Ajándékba kaptuk. Talán ettől olyan különleges.
Amitől jó:
Amitől izgalmas:
- Mi olyan vicces? – Szememben könnyek gyűlnek, érzem, ahogy a meg nem értettség, és az elkeseredés úrrá lesz a lelkemen. Közben egy zacskóba dobálom a cuccaimat.
- Mennyire utálni fogod, mikor vissza kell pakolni.
Érzem, ahogy a meleg, sós könny végig csúszik az arcomon, és elegánsan landol az egyik pólómon. Lenézek a zacskóra. Sóhajtok egyet. Majd átfut az agyamon – „Basszus, tényleg!”
Majd hagyom az egészet a francba és megöleljük egymást.
Ettől függetlenül, még vissza kell pakolnom…
Sokáig folytathatnám még a felsorolást. Nem tudom, hogy ez segítene-e bárkinek, hiszen nincs konkrét recept. De egy biztos, szerintem a kilences pontban van a lényeg. Legjobb barátok vagyunk, és a hisztik ellenére is imádjuk egymást.