A héten, mint már említettem az előző bejegyzésemben, nagy terem átalakításban voltam. Így minden egyes nap a kolléganőmmel órákon át port töröltünk, felmostunk, és még gazoltunk is. Egyik ilyen nap hivatalos voltam estére, egy baráti összejövetelre.

Az előtte lévő több mint nyolc órányi takarítás annyira megviselt, hogy felhívtam a barátnőmet, hogy nem vagyok képes elmenni. Csak szeretnék bedőlni az ágyba aludni.

- De, gyere el! – Kérlelt a telefonba – Mindenki ott lesz! Nagyon fogsz hiányozni.

- Rendben, ott leszek. - morogtam – Majd miközben letettem, a fáradtságtól beszédültem a villamos lépcső lejáróba, ami nagyon jól jött, mert közben észrevettem, hogy rossz villamosra szálltam.

Nagy költöző dobozommal (Innentől Jenő) a kezemben kimerülten kullogtam a helyszín felé, ahol még sose jártam. Mikor fáradtan, és koszosan megérkeztem Jenővel a kezemben, este nyolc órára a megbeszélt helyre, rájöttem, hogy én így, a gazolós, lyukas conversemben nem merek bemenni.

Először toporogtam előtte, majd elbújtam az egyik beugróba, és kétségbeesve hívtam a barátnőmet, hogy ide én nem merek bemenni. Mindenki elegáns, gyönyörű a hely. Engem innen ki fognak dobni Jenővel együtt…

- Dehogy fognak! Menj csak be! Mi is mindjárt érkezünk!

- Mikor is, pontosan? – kérdeztem felelőtlenül.

- Most indulunk, félóra!

Óóóóóóóó…. Besétáltam. Szégyenlősen. Pirosan. Leszegett fejjel.

- Izé… Ide foglaltunk asztalt nyolc órára. Ugye nem hozhatom be a dobozomat, ki fogtok dobni? Csak bedugom az egyik asztal alá! Észre sem fogjátok venni! -  Dadogtam. Éreztem, ahogy leizzadok az ijedségtől, az így sem túl tiszta ruhámban.

- Innen dobozos lányokat szoktunk kidobni… - Hangzott a válasz komoly arccal. Elsápadtam. Még sose éreztem ennyire megalázva magam (pedig volt már néhány esetem)… - Persze, vidd csak be.

Puff… Hallottam, ahogy leesett a kő a szívemről.

Beültem, és elrejtettem Jencit.

Mikor éreztem, hogy kezdek megnyugodni, körül néztem. Kiderült, hogy a sok elegáns ember között, egyedül ülök, egy üres nyolc fős asztalnál.

„Okké… Erőt veszek magamon.” – Ismételgettem, miközben az izgalomtól izzadt kezemről hámoztam a ráragadt szalvétát, majd az abroszt.

Az este folytatása sem lett jobb. De annyi pozitívumot elmondhatok, hogy nagyon jó volt látni a barátaimat.

Egy dolgot pedig egy életre megtanultam. Ezen a helyen 10/10-es a jófejség faktor. Máskor valami újabb dolgot találok ki, mikor odamegyek. Mert kíváncsi vagyok, hogy ezen az elegáns helyen mi lehet a határ, ami már náluk is kiveri a biztosítékot!

Készüljetek! (Gonosz kacaj hallik a távolból…)