A fáradtságnak is vannak fokozatai.
Szerintem a legdurvább, mikor elindulsz mosdóba, közben eszedbe jut, hogy ki kéne vinni a gyerek koszos ruháját. Ahogy belépsz a fürdőbe felnyitod a wc-t, és beledobod a gyerek gatyáját.
Csak álltam, nem értettem, majd röhögtem.
Vannak olyan ételek, amiktől másnap reggel olyan érzésem van, mintha az egész éjszakát átbuliztam volna felfoghatatlan mennyiségű alkohol társaságában. Ilyen a hagymás krumpli (mikor bevágok egyedül belőle egy négyszemélyes tálat), illetve egy nagy zacskónyi tökmag. Ha ezt még megfejeljük egy padlón alvással a gyerekágy mellett reggel félhatos ébredéssel, abszolút egy hétnyi fesztiválozás utáni hangulatot kapunk eredményül.
A legnagyobb szerencsétlenségemre, ma vérvételre kellett mennem korán reggel, busszal, gyerekkel, éhgyomorra…
Egy srác nagyon kedvesen megkérdezte tőlem, hogy segítsen-e leszállni a buszról.
Ahogy ránéztem fátyolos tekintettel, enyhe füstös sós tökmagos utóízzel a számban, amitől még mindig émelyegtem, csak egy dolog villogott a fejembe.
Ha most kinyitom a számat, és válaszolok, tuti hányni fogok…
De megembereltem magam, és mély levegő után mosolyogva csak megráztam a fejem.
Majd tova suhantam eltűnve a nyirkos reggeli félhomályban.
És a lényeg!!!
Erre a csodálatos, émelygős, éhgyomros, lapáttal fejbevágott állapotomra megittam másfél év után az első kávémat.
Büszkén jelenthetem:
Vasból van a gyomrom.
Ma anyósommal bejártuk az IKEA-t, és arra jutottam, hogy én nem lakást szeretnék. Hiszen az olyan unalmas. Évekig ugyanaz a szoba, ugyanaz a konyha, fürdő... Folytathatnám a sort bőven.
Az IKEA-ban szeretnék élni.
Mindennap másik szobában aludhatnék, másik konyhában főzhetnék (mindennap összekoszolhatnék egy konyhát, és semmit nem mosogatnék, csak átsétálnék a másikba). Csodálatos lenne.
Lehet nem is lakást kéne venni, hanem IKEA-t.
Nem láttam semmit, ezért a terrárium üvegéhez nyomtam a homlokom.
- Hol vannak?
- Hát ott! Nem látod?
- De, tényleg! Olyan ijesztően néz a szemembe az egyik. Érzem, hogy gyűlöl.
- Ne bolondozz! Nézd milyen jó fej!
- Valami nem stimmel…
- Menj odébb, megetetem őket.
- De óvatosan! Nehogy kijöjjenek! Nagyon félek tőlük. Vigyázz! Kijön! – Rettegve futottam, és jött utánam. – Bántani akar! Csinálj valamit! Üsd agyon! Ott a könyvvel! Üsd már le! Most ott van a szekrénynél! Te jó ég, elkapta a lábam!
- Nézd agyonütöttem!
- Meghalt?
- Nem még él.
- Nézd! Itt azt írja a facebookon, hogy „Nagyon szeretem Zsófit”. Csak megakart ölelni, mi meg bántottuk.
- Ne sírj, meggyógyul!
Erre felébredtem. Az ébredés után még sokáig rosszul éreztem magam. Csak megölelni akart álmomban az a valami. Én meg félreértettem, és agyonüttettem egy könyvvel.
Sokat gondolkoztam ezen az álmomon. Ki az, aki szeret engem, de én félre értem a jeleit, és azt hiszem, hogy gyűlöl. Illetve hány olyan kapcsolat van egy ember életében – barát, szerelem, család – ahol a nem megfelelő kommunikáció miatt folyamatosan falat emelünk magunk köré, és félre értve a másik jeleit gyakran visszautasítjuk. Egyre durvábban. Pedig lehet, hogy épp közeledni szeretne. Csak ő se tudja a megfelelő módját.
A minap egyik nagyon kedves ismerősöm mesélte, hogy miként veszett össze a facebookon. Eszembe jutott az álmom, és elmeséltem neki. Megkértem, gondolja át még egyszer a beszélgetést. Hiszen ahogy hangsúlyozta a mondatokat, azok mind a belső sértődöttségéből fakadtak. Nem a másik fél hangja volt. Az ő belső hangja. Ahogy felidéztük a beszélgetést rájöttünk, hogy más hangsúllyal egy teljesen más fajta értelmet nyerünk. Nevettünk és megígérte, hogy rendezi a vitát élőszóban.
Ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyire veszélyes kapcsolatainkra, gondolkodásmódunkra az írott szöveg.
Még mindig töprengek rajta, hogy kiről álmodtam. Remélem, egyszer rájövök, és rendezhetem vele a viszonyomat. Addig is innen üzenem neki, hogy én is nagyon szeretem!