Nem láttam semmit, ezért a terrárium üvegéhez nyomtam a homlokom.

- Hol vannak?

- Hát ott! Nem látod?

- De, tényleg! Olyan ijesztően néz a szemembe az egyik. Érzem, hogy gyűlöl.

- Ne bolondozz! Nézd milyen jó fej!

- Valami nem stimmel…

- Menj odébb, megetetem őket.

- De óvatosan! Nehogy kijöjjenek! Nagyon félek tőlük. Vigyázz! Kijön! – Rettegve futottam, és jött utánam. – Bántani akar! Csinálj valamit! Üsd agyon! Ott a könyvvel! Üsd már le! Most ott van a szekrénynél! Te jó ég, elkapta a lábam!

- Nézd agyonütöttem!

- Meghalt?

- Nem még él.

- Nézd! Itt azt írja a facebookon, hogy „Nagyon szeretem Zsófit”. Csak megakart ölelni, mi meg bántottuk.

- Ne sírj, meggyógyul!  

Erre felébredtem. Az ébredés után még sokáig rosszul éreztem magam. Csak megölelni akart álmomban az a valami. Én meg félreértettem, és agyonüttettem egy könyvvel.

Sokat gondolkoztam ezen az álmomon. Ki az, aki szeret engem, de én félre értem a jeleit, és azt hiszem, hogy gyűlöl. Illetve hány olyan kapcsolat van egy ember életében – barát, szerelem, család – ahol a nem megfelelő kommunikáció miatt folyamatosan falat emelünk magunk köré, és félre értve a másik jeleit gyakran visszautasítjuk. Egyre durvábban. Pedig lehet, hogy épp közeledni szeretne. Csak ő se tudja a megfelelő módját.

A minap egyik nagyon kedves ismerősöm mesélte, hogy miként veszett össze a facebookon. Eszembe jutott az álmom, és elmeséltem neki. Megkértem, gondolja át még egyszer a beszélgetést. Hiszen ahogy hangsúlyozta a mondatokat, azok mind a belső sértődöttségéből fakadtak. Nem a másik fél hangja volt. Az ő belső hangja. Ahogy felidéztük a beszélgetést rájöttünk, hogy más hangsúllyal egy teljesen más fajta értelmet nyerünk. Nevettünk és megígérte, hogy rendezi a vitát élőszóban.

Ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyire veszélyes kapcsolatainkra, gondolkodásmódunkra az írott szöveg.

Még mindig töprengek rajta, hogy kiről álmodtam. Remélem, egyszer rájövök, és rendezhetem vele a viszonyomat. Addig is innen üzenem neki, hogy én is nagyon szeretem!