Óva intenék mindenkit attól, amit én követtem el.
Mikor az iskolának vége, mindenkin úrrá lesz a kétségbeesés.
TEJÓÉG! Most mi lesz szegény növényekkel.
Aki figyelmetlen, az ilyenkor nyer egy növényt.
Lássuk, hogyan működik ez.
- pont – Hitessük el házastársunkkal, hogy ő is akarta.
- Hazahoznám a fikuszt a kaméleonnak. Mit szólsz hozzá? Úgy is régóta terveztük, hogy kap egy ilyen fát, amin mászkálhat.
- pont – Ha már a másik is akarja, akkor küldünk egy homályos képet a növényről. Ebből a képből ne derüljön ki, hogy mekkora, mert akkor biztos a nem.
- pont – Mikor hozzuk el?
- Khm… Az iskola keddtől már tuti nem lesz nyitva, ezért csak addig lehet érte menni. (Persze az iskola péntekig nyitva volt, de ha ez kiderül, a fikusz sose kerül haza)
Innentől nyert ügyünk van. Már csak némi morgást kell elviselni. Ennek fő oka, hogy a fikusz előtt már haza szállíttattam az összes sulis cuccot az iskolából, ami már másodikban nem fog kelleni a gyerekeknek, és egy laza mozdulattal hajítottam le őket az előszobába, amivel korlátoztam a mozgást a háló, fürdő, és nappali között. Hogy a férjem szavaival éljek, egy hét szenvedés után:
- Megtennéd, hogy elpakolod a Vereckei-hágót az előszobából?
- Persze! – Jön a megnyugvást hozó válasz minden nap.
Sajnos a helyszínen fény derül a pici csalásra. Például a fikusz méretére. Egyetlen férjuram, ezen úgy felhúzta magát, hogy szegény fikusz földestül, mindenestül került keresztbe a kocsiba, és lógott ki a kocsi ablakán hazáig. Bosszúból pedig a mai napig nincs a kocsiból kitakarítva az odaborult föld. Így a hátsó ülése használhatatlan. Füvet is ültethetnénk a hátsó ülésre, csak öntözni kéne.
A végén felcipeltük, és betettük a Vereckei-hágó közepére.