Ma először hívtam magamat kismamának.

Ott álltam egy üzletben a sok krém, tusfürdő előtt, és tanácstalan voltam.

Mit kenjek? Hova kenjem? Miért kenjem?

Kerestem egy eladót, aki nagyon kedvesen útbaigazított többször is. Meg is ígértem neki a huszadik „ne haragudj, zavarhatlak még egy kérdésre…” után, hogy innentől kezdve nem kérdezek többet. De ő csak kedvesen mosolygott, hogy nyugodtan. Először azt hittem, hogy viccel. De nem! Ráadásul a pénztárnál kérdéseket tett fel a babáról, ami megint meglepett.

Nálam a házasság, és a babavárás is erősen tudathasadásos állapot.

Sose tudom, hogy szabad róla beszélnem, vagy nem.

Amikor esküvőt szerveztünk a férjemmel, folyton attól féltem, hogy a körülöttem élők teherként élik meg a boldogságomat. Sose akarom magamat tukmálni senkire.

Most, hogy babát várok, megint ezt érzem. Teljesen megdöbbentem, hogy egy idegen érdeklődik.

Annyira felkészületlen voltam, hogy csak hebegni, habogni tudtam. Most akkor meséljek? Vagy ne meséljek? Legyek nemtörődöm? Laza választ adjak, ami miatt majd egy évig fogom a fejem, hogy milyen kínos volt.  

Amikor először megfogalmazódott bennem, hogy babát szeretnék, akkor a korombeli lányok nagyon furcsán reagáltak. Boldogan meséltem, hogy mennyire szeretnék, erre az volt a reakció, hogy te jó ég, megőrültél? Mindentől meg akarod magad fosztani ennyi idősen? Ültem ott leforrázva a kanapén, és csak pislogtam.

Ma már nem esne rosszul. Úgy gondolom, hogy a babakérdés a legtöbb nőben félelem. Bennem is, másokban is. Én még most is alig hiszem el, hogy anya leszek. Még most sem érzem magam kismamának.

Egy nőnek érzem magam, aki babát vár, és most szokja ezt a különös, mégis boldog érzést.