Mikor eszembe jut, hogy közeleg a december, olyankor mindig görcsbe rándul a gyomrom az idegességtől.
Ez az osztályterem díszítés, ajándék készítés, műsor összeállítás időszaka. Szerintem bátran kijelenthetem, hogy a leghúzósabb egy tanítónő életében.
Ezt még durvábbá teszi egy első osztály, ahová mindenből új kell. Ebben az évben azt találtam ki, hogy nem csizmákat varrok, hanem zsákokat. 29 darabot… Ezeket tesszük az ablakba, így várjuk a Mikulást.
Mit nekem néhány kis zsákocska. - gondoltam én – Gyorsan kivágom, és csak végig megyek rajta varrógéppel. Egy óra alatt megvan az egész.
Nos… Úgy kezdtem, hogy elővettem a varrógépet (Amit eddig még csak egyszer használtam…), szépen megsimogattam, beszélgettem vele. Bedugtam a konnektorba. Gondolkodtam. Elővettem a használati utasítását. Gondolkodtam. Ez már egy órát elvitt.
Na jó, be kell fűzni a cérnát a tűbe. Ez még egész jól ment, mert a tetejére volt rajzolva. Alátettem az anyagot (Szabásminta alapján, amit a férjem tervezett, mert nekem elképzelésem nem volt, hogy mi alapján kell zsákot varrni. Simán két rongyot varrtam volna össze. De nem… A minta tervezése közben kétszer összevesztünk).
Elkezdtem varrni. Éreztem magamban az erőt. Ezentúl ruhákat varrok. Divattervező leszek. Ez tök könnyű!
Végig ment. Felemeltem a lábat. Felül egy vonal, alul semmi.
- De miért? – tört fel belőlem a kétségbeesett kiáltás. Használati utasítás. Bobbin. Alul. Kis kerek izé. Fel kell tekerni. Férjemmel ketten estünk neki. Ezeknek a zsákoknak el kell készülniük.
Rengeteg szerencsétlen próbálkozás, fordított bobbin berakás, és sok sok óra után büszkén jelenthetem, kész vannak a zsákok.
Már csak 50 darab hópelyhet kell kivágnom, 10 új dalt kell keresnem, és nem is folytatom tovább a sort, mert elfáradok tőle.
Na, gyere Mikulás! Vannak zsákok, amikbe kerülhet minden jó…
