Tegnap némi biztatásra végre erőt vettem magamon, és kimentem futni a Margitszigetre.
Nagyon jól esett. Régen voltam utoljára, és rá kellett jönnöm, hogy hiányzott már.
Az elején azt hittem egy kilométert se bírok megtenni. Nagyot néztem, mikor rájöttem, hogy sikerült az öt kilométer.
Mindenkit csak biztatni tudok, hogy kezdje el. Tudom, hogy az elején nehéz megtenni az első métereket, de utána olyan jól esik tudni, hogy ma is megmozdultam.
Mikor nekiláttam eszembe jutott, hogy hogyan szoktattam rá magamat a hosszabb távú futásra.
Emlékszem, már tavasz vége volt, és minden reggel kint kezdtem a szigeten. Sokáig nem mertem körbe futni, azzal a felkiáltással, hogy úgy se sikerülhet. Ezért a pesti oldalra néző részen futkostam oda-vissza.
Körülbelül egy hónap után éreztem azt először, hogy akkor én most megpróbálom. Nagyon meleg volt, pedig reggel fél nyolc körül lehetett. A negyedik kilométernél éreztem, hogy ez nem fog menni. Nekem tuti nem fog menni.
Mikor újra megérkeztem a lépcsőkhöz, olyan boldog lettem, hogy küldtem egy körsms-t mindenkinek, aki csak fontos volt nekem, hogy nem fogjátok elhinni, körbe futottam a Margitszigetet!
Vicces, mert azóta, egyszer sem volt olyan, hogy ne tettem volna meg a teljes kört. Kivétel a tegnapot. Úgyhogy ez a jel arra, hogy megint el kell kezdenem keményen a futást, mert nem lesz ez így jó.
Nem láttam semmit, ezért a terrárium üvegéhez nyomtam a homlokom.
Épp ülök és bámulom a tv-t. Édes szabadság.
Körülbelül egy évvel ezelőtt drága férjemmel bementünk lefoglalni az esküvőnk időpontját. Mindennek utána jártunk, és úgy érezve, hogy minket senki nem lephet meg, beléptünk az irodába.