Sajnos van egy olyan furcsa szokásom, hogy nagyon váratlanul tudok az utcán megszólítani embereket. Ha nagyon tetszik egy szoknya vagy nadrág, akkor megdicsérem és megkérdezem, hogy hol vette az illető. Rendszerint teljesen idiótának néz szegény áldozat, de látom az arcán, hogy nagyon jól esett neki, hogy valaki észrevette.

Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, hogy nálunk miért nincsen kultúrája annak, hogy ne csak beszóljunk egymásnak az utcán, hanem néha kedvesek is legyünk. Szerintem, a nem tolakodó közvetlenség, sokat segítene az embereknek, hogy nyitottabbak, jobb kedvűek legyenek. Természetesen utána nem tartok szóval senkit, hiszen nem megismerni szeretném azt a személyt, akit megszólítottam. Csupán az érdekel, hogy legyen egy jó napja, nekem meg egy használható infóm, hogy hol szerezhetem be a hőn áhított ruhadarabot.

 De ért már kellemes csalódás is így. Mikor reggelente munkába megyek, sokan kutyát sétáltatnak. Mindig van bennem ilyenkor egy kis irigység, mert nagy álmom egy agár, de lakásba nem merném bevállalni. Többször előfordult, hogy egy fiatal lányt láttam, az egyik kedvenc kutyámmal sétálni. Egyik reggel gondoltam egyet és odamentem megkérdezni, hogy mi a kutyus neve és megsimogathatom-e. A lány erre azt válaszolta, hogy természetesen és mondjam meg a nővéremnek, hogy üdvözli. Nagyon szégyelltem magam, mert fogalmam sem volt, hogy honnan kéne ismernem. Persze zavartan válaszoltam, hogy mindenképpen megmondom, - utóbb kiderült, hogy a nővérem lánybúcsújáról és esküvőjéről kéne ismernünk egymást, de sajnos azzal a két alkalommal annyi embert kellett megismernem, hogy teljesen összemosódtak az agyamban az arcok – majd mondta, hogy ha szeretném, akkor néha elmehetek vele kutyát sétáltatni. Sajnos ez azóta se valósult meg, de gyakran látjuk egymást és ilyenkor mindig köszönünk, és megsimogatom a világ egyik legszebb agarát.

 Mivel mostanában foglalkoztatott a téma, – ennek oka, hogy a fél életemet a tömegközlekedésen töltöm – hogy miként lehetne az embereket kicsit nyitottabbá tenni egymás felé, szétnéztem a neten, hogy létezik-e olyan oldal, ahol az emberek a tömegközlekedésen tapasztalt élményeikről írnak. Vicces, mert létezik. Külön kis csoportok is vannak, attól függően, hogy például ki melyik járatot használja.

Nekem az egyik kedvenc beszélgetésem egy apuka és a kisfia között zajlott le az 50-es villamoson sok-sok kérdés után, mikor az apuka már igen ideges volt a folyamatosan kérdező kisfiára:

- Apaaaaaa! A villamos miért nem tud fordulni???

- Mert kötött pályán mozgó test!

Ez csak egyike azoknak a beszélgetéseknek, amiknek akaratlanul a fültanúja lehettem.

 Most egy idős bácsi az, akivel nagyon gyakran utazom a 4-es, majd a 3-as metrón és minden reggel látom. Kedvesen előre enged az ajtóban, majd a metró után együtt buszozunk. Azóta kedves velem, mióta látta, hogy olvasom a Belle és Sebastian c. könyvet franciául. Nagyon szeretnék neki köszönni, és megkérdezni tőle, hogy min mosolygott. A francián vagy a könyvön? Ha a könyvön, akkor miért szereti. Ha a francián, akkor, tud-e franciául és, hogy élt-e kint és mit csinált ott, beszéli-e a nyelvet. Sok mindent tudnék tőle kérdezni.

De ennyire még én sem vagyok bátor.