Valamiért elterjedt a köztudatban, hogy szeretem az operát. Ez főleg annak köszönhető, hogy sok opera jegyet kaptam ajándékba, de egyiket sem mertem visszautasítani, így szorgalmasan elmentem minden alkalommal.

Az első alkalommal nagyon szenvedtem, de végig az járt a fejemben, hogy biztos bennem van a hiba. Minél idősebb az ember, annál inkább egy érettebb, komolyabb gondolkodásmódot várnak el tőle, és ha valaki szereti a balettet, akkor annál érettebb már nem is lehet.

Egy haladóknak való balettel kezdtem, az Aranyecsettel. Hát… A könyvet nagyon szerettem, de a balett előadásból csak a festővásznat ismertem fel, hisz olyat magam is gyakran használok, de azt, hogy kinek mi a szerepe az előadásban csak nagyon lassan fogtam fel. Ami megmaradt, hogy betoltak a színpad közepére egy nagyon szép hintót! Biztos ez lehetett az előadás legfontosabb része, mert kb. csak ez maradt meg bennem. Elégedetten távoztam, hogy én most nagyon művelt lettem.

Gyerekeknek való darabokkal folytattam, mert az Aranyecset után rájöttem, hogy operába járni olyan, mint angolul tanulni. Előbb az alapoktól kell kezdeni. Bár megjegyezném, hogy lassan 20 éve tanulok angolul és még mindig nem értek egy szót se belőle. Az operával majd biztos másként lesz.

Az áttörést a Diótörő hozta meg az életembe. Az már egy középszint. Még akkor is, ha az előadáson zömmel 8 éves gyerekek ültek. Igenis, egy balettet későn kezdő felnőttnek a Diótörő olyan, mint átmenni a nyelvvizsgán.

Mikor átmentem a nyelvvizsgán, azt hittem, hogy számomra már nincs legyőzhetetlen akadály, így mikor megkaptam A hattyúk tava c. balettra a jegyeket az első sorba, örömmámorban úsztam, hogy biztos azt a katarzist fogom átélni, amit a Diótörőn.

Nagy hévvel ültem be, egy barátnőmmel az első sorba. Sajnos mikor az első sorban ülök, a zenekari árok látványa gyakran elvonja a figyelmemet az előadástól. Valahogy ott sokkal viccesebb dolgok történnek, mint a színpadon. Így, mint egy kisgyerek, az első felvonás alatt végig erőltetnem kellett magamat, hogy a színpadot nézzem. Jött a szünet, ahol elkezdtem gyanakodni, hogy ez az előadás hosszabb lehet, mint sok másik, mert még sehol nem tartunk a történetben, de már szünet, így röpke másfél óra után. Jött a második felvonás. Ott nagyon elálmosodtunk, majd a harmadik felvonás, ahol még álmosabbak lettünk (Bár itt most bizonytalan lettem. Nem emlékszem pontosan hány darab szünet volt. Mintha három…?). Itt sajnos már a barátnőm, aki eljött velem, annyira fáradt lett, hogy hazament.

De én nem adtam fel!

Viszont mivel egyedül maradtam, így nem volt kihez szólnom, vagy megkérnem, hogy bökjön oldalba este 11 felé, nehogy elaludjak. Így el kellett kezdenem küzdeni az első sorban ülés kényelmetlen tényével.

Mindenki látja, ha elalszom. - A zenekar is. A táncosok is.

Így hű cinkostársammá fogadtam magamban a cintányérost, aki szerencsére mindig időben csapta össze a tányérokat a maradék egy órában, hogy még véletlenül se zuhanyjak mély álomba. - Szerintem neki eredetileg is ez a szerepe.

Bár attól félek, hogy volt egy pillanat, amikor elaludhattam, mert a balerina középen táncolt, majd pislogtam egyet ,és a színpad teljesen másik pontjára került. Biztos nem teleportált.

Összességében, életem egyik legszebb és leghosszabb élménye volt A hattyúk tava.

A végén egy fogadalmat azért tettem. Máskor megnézem, hogy milyen hosszú előadásra igyekszem, hogy kellő mennyiségű kávéval készítsem fel magamat minden lehetséges akadályra.