Az utóbbi időben kétféle gyászt ismertem meg. Először egy olyan embert veszítettem el, aki a múltamhoz szorosan hozzá tartozott, és bár a jelenemhez nem volt köze, mégis úgy rázott meg, mintha napi kapcsolatban maradtunk volna.

Megrendítő volt számomra, hogy mennyire megérint a halála. Nem hívhatom fel, nem írhatok neki üzenetet. Először nem akartam elhinni, hogy nincs többé. Aztán egésznap csak a múlton rágódtam. Hallgattam a kedvenc zenéit, amik emlékeztettek rá. A temetése napján minden ok nélkül sírtam. Egésznap. A temetésén nem sírtam. Gyönyörű idő volt. Fájt a szívem. Rettenetes volt a koporsó látványa.

Másnap egyedül maradtam. És csak sírtam, és sírtam. Nagyon ostoba dolgok jutottak eszembe. Még sose beszélgettem másokkal arról, hogy mit éreznek egy temetés után, de bennem sötét reménytelenség volt. Csak arra gondoltam az ágyban ülve, hogy egy nagy dobozban élek, és csak egyre kisebb és kisebb dobozba kerülök. A gondolkodásom is sok kis doboz. Nincs értelme semminek. Egy doboz vagyok. Aztán megnéztem egy filmet, ami rá emlékeztetett, és kezdtem megnyugodni. Mindennap gondolok rá, mikor a busszal elmegyek a temető mellett. Ő volt Superman.

A másik gyászt a munkahelyem elvesztése miatt élem át. Az én döntésem volt. Mégis nehéz. Először mást hibáztattam a döntésemért. Aztán magamat gyűlöltem. Utána megnyugodtam. Sokáig csak sírtam. Hiányozni fog minden perc, amit ott töltöttem. Szerencsés ember vagyok. Csodálatos barátokat kaptam, emlékeket. Mikor búcsúztattak, nem sírtam. Este elolvastam a leveleket, képeslapokat, amiket a gyerekektől, szülőktől és a tanító társamtól kaptam. Utána csak sírtam, és sírtam.

Rá kellett jönnöm, hogy az egészséges gyász után jövő megnyugvás tele van reménnyel. Én ezekkel a reményekkel haladok tovább.