Nem is tudom, hogy hányadik cikket olvasom arról, miként fogyjunk, illetve miként ne. És a személyes kedvencem: Hol szúrjuk el? Én vállalom a gyengeségem! Sőt! Rengeteg kifogást tudok találni arra, hogy miért nem sikerült neki kezdeni. Mert csak elkezdeni nehéz…

Nyáron lesz az esküvőm és természetesen csodálatosan szeretnék kinézni.  

Mindennap úgy kelek fel, hogy elérkezett az idő. Ma kevesebbet eszem és este, ha haza érek a munkából, biztos végig csinálok egy Péntek Enikős videót. Érzem magamban az energiát! Természetesen egy vödör kávé után.

A munkahelyemre röpke egy és negyedóra alatt érek be, jobb esetben. Ott sok-sok órát dolgozom. Hazafelé ugyanennyi csak még bemegyek vásárolni. Mert muszáj egészségesen táplálkozni. Egy étkezés se maradjon ki. Belépve az ajtón felmérem a helyzetet. Előbb kéne tornázni és csak utána enni, de ha már pont itt a kezemben minden, és pont el kell pakolni, akkor már összedobok egy szendvicset. Majd utána egy óra múlva szépen hozzálátok a tornához.

Ahogy este nyolc felé közeledik az óra mutatója, egyre jobban eluralkodik rajtam a bűntudat. Még mindig megtehetném, hogy elkezdem. Csak félóra lenne és büszkén nézhetnék tükörbe. De ilyenkor már a barátom bármikor hazaérhet. Fogadjam azzal, hogy éppen fekvőtámaszokat nyomok a padlón remegve?

Megjegyzem, egy nyaramba került, hogy meg tudjak csinálni tíz fekvőtámaszt egymásután. Akkor olyan büszke lettem magamra, hogy egyből le is álltam vele. Minek folytatni? Én már képes vagyok rá. Azóta is azt hirdetem, hogy bármikor képes vagyok rá! Mindezt nagyon meggyőzően tudom állítani. Mélyen a másik szemébe nézve, hogy megrettenjen. Velem akarsz szórakozni, mikor én ilyen „erős” vagyok?! Roppant hatásos! És van valóság alapja!

Este kilencnél jár az idő. Mai nap már biztos nem leszek képes tornázni. Ráadásul, ha már ennyire nem jött össze, akkor eszem még egy szendvicset, és holnap majd megint megpróbálom elkezdeni.

Ebből következik az, amit egyszer egy nagyon okos ember mondott nekem:

„Hidd el, én mindig akkor hízom, mikor fogyókúrázni kezdek. Mivel elbuktam az előző napot ezért jó sokat eszem - már úgyis mindegy alapon - másnap érzem, hogy megint el akarom kezdeni, de a fogyókúra szótól éhes leszek. Ilyenkor felszedek magamra. Aztán feladom a fogyókúrát. Olyankor szoktam fogyni.”

Úgy érzem én is ezt fogom alkalmazni. Megeszem, amit szeretnék, és ha jobb idő lesz, akkor biztos a futáshoz is megjön majd a kedvem, kényszerítés nélkül.

A sok év alatt, amit együtt töltöttünk már annyira megismertük egymást, hogy mindig azt hisszük nem okozhatunk már egymásnak meglepetést. Bár néha még sikerül.Nem tudom, hogy minden férfi ugyanúgy működik-e - nem szeretek általánosítani -, de nálunk néha egy-egy szó vagy kifejezés a mai napig létezik férfi felfogásban és női felfogásban is.

2 évvel ezelőtt történt, egy hideg téli estén, munka után, mikor az ember már csak aludna, és a fejére húzná a takarót, hogy mosogattam…

Izgatottan fordult a zárban a kulcs, és a barátom csillogó szemekkel megállt előttem egy kis dobozzal a kezében. Mivel nő vagyok – és az akkori gondolkodásom alapján már nagyon úgy éreztem, hogy elérkeztünk ahhoz a csodálatos fordulóponthoz az életünkben, hogy megtörténjen egy leánykérés – csak az kezdett el pirosan villogni a fejemben, hogy MEGKÉRI A KEZEM! Ezek után férkőzött be a többi dolog. Pont most? Hogy nézek ki? Csöpög a kezemről a koszos mosogatólé.

- Hoztam neked valamit! – mosolygott rám büszkén, hatalmas mosollyal az arcán. Úgy éreztem magam, mint Hamupipőke, aki épp megfogta az Isten lábát a világ legcsodálatosabb férfijával – Bontsd ki és nézd meg.

Óvatosan nyitottam ki a dobozt, hogy jól megjegyezhessem azt a felemelő érzést, ami majd jön. Nyílt a doboz, az izgatottság fokozódott, puff… Valami fura csat volt benne, amit haza hozott megmutatni nekem.

Hamupipőke porrá vált.

- Még csak nem is az enyém?

- Nem! – Válaszolta sértődötten. Éreztem, hogy rosszul esik neki, hogy nem értékelem eléggé, de engem épp akkora csalódás ért, hogy ezzel nem tudtam foglalkozni. – Gondoltam megmutatom neked.

- De a megmutatom és a hoztam neked valamit az két külön dolog! - Szólt belőlem a sértett királylány, aki igazából akkorra már sárkánnyá változott.

- De miért? Hoztam neked, hogy megmutassam!

Hát ebből a mondatából olyan vita kerekedett, hogy a mai napig emlegetjük. Azóta, ha erről a két kifejezésről van szó, mindig tudja, hogy melyiket mikor kell használnia.

Chuck Norris a magyar családok nagy részének tagja volt, főleg a 90-es években. Emlékszem akkoriban apukám egymásután tette be a karate filmeket, köztük nem egy Norris filmet.

Egy ideig anyukám tűrte, hogy lassan kezd apukám és közé ékelődni Chuck, de egy idő után vágni lehetett a feszültséget a szobában, mikor kb. századszorra került be a videóba ugyanaz a kazetta.

Itt megjegyezném, hogy Steven Seagal ugyanez a kategória volt, csak azzal a különbséggel, hogy az ő mozdulatait apukám kockáról kockára nézve próbálta a szobában elsajátítani. Majd ezt a tudást átadni nekünk, hogy brutálisan gyakorlott „harcművészekké” válhassunk.

Ha anyukámról van szó, akkor roppant kreatívan tudnak megsemmisülni dolgok, - például, amiket nem szeret rajtunk - természetesen minden véletlenül válik történelemmé. Kedvenc mondatom:

- Ne haragudj! Rácsöppent a hypo!

Na de Chuck! Tőle nem lehetett megszabadulni. Ha apu nem találta, újra beszerezte. Ráadásul nem csak beszerezte, de még barátot is talált neki (újabb kazetta)! Lehetetlen volt fogást találni rajta.

Szerencsére azóta sok új karate film készült, így szüleim házassága megmenekült átvészelve a Norris-válságot, amit mi gyerekként kifejezetten szerettünk. Hisz ki ne imádná az otthoni karate órákat, amiknek természetesen mindig sírás a vége!

A mai napig, ha anyu meglátja a tv-ben, csak annyit mond:

- Kapcsold el! Látni se bírom!

Ezzel Kívánok Boldog Születésnapot!